Hideg, nyugodt és kristályosan tiszta csillagos éjszakákon gyakran kémleltem az eget. Nem tudom, mit is vártam: seprűnyélen közlekedő boszorkányokat, manókat, áttetsző szellemeket, szárnyas, repkedő lényeket?Valamit minden esetre nagyon kutattam, végtelenül vágytam arra, hogy lássak oda nem illő, különleges dolgokat, jelenségeket, vagy jelenéseket. Hittem, hogy vannak, léteznek, mert nélkülük túlságosan is üres lenne ez a racionális világ, ez a végletesen racionális világ. Így hát álltam a tetőtéri ablakban és arra koncentráltam, hogy valaki hallja, vagy lássa a gondolataimat. Hittem sok mindent, és vártam, hogy egyszer csak reagál rá valaki. Vagy valami. A vágyott Felsőbb Erő, vagy egy igazi boszorkány, egy amolyan jóindulatú, kedves, ám fura szerzett, aki úgy olvassa a jövőt, mint senki más. És aki elárulja nekem, hogy is lesz tovább

A jövő kutatása persze nem mai problémakör. Mindig is vágytuk, hogy tudjuk, mi is következik. A kollektív tudattalan is halhatatlanságra tör, némiképp a belátás korlátai között. És épp ez az, ami olyannyira mozgat mindent: túllépni a korlátokon, a tudhatón és a tapasztalhatón. Spirituálisan irányítani a világot, mozgatni a gondolatok bonyolult és részeg árját, ráhangolódva a külvilág lüktető hullámaira, amelyek sodornak a jelenen át a múltba. Akadnak néhányan, akiknek ez nem csupán vágyálom, hanem nagyon is valóság. Megint másoknak pedig azzá lehetne, ha átengednék azokat a megmagyarázhatatlanul feltörő gondolatokat, amelyek mélyebb értelmet is nyerhetnek. Mert alapvető emberi vonásunk, hogy irtózunk a racionálisan nem értelmezhető dolgoktól. Pedig nem kellene. Rozi és Kendra tudja ezt. Két különlegesen érzékeny személyiség, olyan képességekkel, melyeknek kereshetjük az indítékait és a kialakulását: feleslegesen. Mert ezek a képességek vannak: adottságok.Amennyiben igaz Jung mondása, miszerint a szimbólum a lélek módszere az energia átalakítására, akkor Rozi az élő példa. Hihetetlenül energikus személyiség, aki rögtön letaglózza az embert. A sötét középkor legrosszabb pillanataiban valószínűleg erre a különlegesen erős és intenzív kisugárzásra mondták azt, hogy megbabonázza az embereket. Ezért pedig - mint az ismeretes - máglya járt. Azonban az igazságtalan és értelmetlen tűzhalál csupán az emberek félelmeiből táplálkozott, amivel nem tudták kezelni azt, ha valaki nyitott feléjük, meglátta titkaikat, problémáikban segítő kezet nyújtott. A történelem folyamán pedig mindig léteztek olyan személyek, akik képességei, érzékenysége jócskán meghaladta az átlagét. Akik a telepátiát érezték, netán alkalmazták is, vagy tudtak kézrátétellel, fizikai kapcsolattal gyógyítani, és ami a legtöbbet vitatott: előre látták a jövőt. Ezt pedig a korabeli emberek semmiképp nem tudták megmagyarázni kevés ismeretükkel, melyek jobbára még így is a vallás béklyójában voltak. És mi következett ebből? Földöntúli praktikákra és ördögi cselszövésre gyanakodtak. Elvettették azt, ha egy-egy ilyen különleges ember segített a betegen, vagy elesetten, hiszen - gondolták - ha ez az erő, vagy képesség pozitív, akkor az isten azt mindenki számára elérhetővé tenné. De miután ez nem így volt, a különbözőségek félelmet és veszélyérzetet szültek. Ha pedig az emberek így éreznek, az csakis egy negatív hatalom, következésképpen az ördög műve lehet. És máris megvan a megoldás: a kivételes képességű embereket összekötötték az ördög világával és ellenséggé tették őket. Saját maguk ellenségévé. Innen pedig már mindenben megtalálják a gonoszt, akiknek a tevékenységét onnan lehetett észlelni, hogy például egy területen árvíz volt, vagy erdőtűz, netán földrengés, rossz termés és hasonló, emberek által egyszerűen előidézhető jelenségek. És persze, nem volt magyarázkodási lehetőség, avagy felmentő ítélet: ha valakire rámondták, hogy boszorkány, annak égnie kellett. A tömeg boszorkányellenes volt, amit persze csak úgy lehet manipulálni, hogy félelemben tartották őket. A felsőbbség számolt a maga által gerjesztett indulatokkal és így irányította a tudatlan népet. Ezért hát épültek a piactereken a máglyák, nagy hatalmas farönköket hordtak egymásra, minél látványosabban és minél ijesztőbben megrendezve egy-egy ilyen eseményt. Amikor pedig eljött a hajnal vagy a késő este - amikor a lángok a lehető legfélelmetesebben festették meg az ég alját - máglyára küldték a boszorkánynak kikiáltott embereket. Férfiakat és nőket egyaránt. Senki sem érezhette magát biztonságban. Ma, amikor már más bolygók kolonizálásáról van szó, sem sokkal jobb a helyzet, igaz a boszorkányégetések tüzes középkori hagyománya nem él, és a különleges képességekkel rendelkező embereket is jobban elfogadjuk. Jobban és nem teljesen, hiszen teljes elfogadásról csak akkor beszélhetünk, ha racionális elménknek már bizonyított a spirituális szellem, olyan jövőt mondott, amelyet mi magunk is látunk, így persze lényegesen kevesebb frusztrációval jár a helyzet. Modern boszorkányainkat pedig szeretjük. Nem is hívjuk őket ezen a pejoratív és sokat vitatott néven, hanem inkább jósnőket és jövőbelátókat látogatunk meg, ha baj van. És ők segítenek legjobb tudásuk szerint. Vannak olyanok, akik hivatásszerűen foglalkoznak a "spirituális tanácsadással", míg mások magánemberként használják képességeiket, barátoknak, ismerősöknek. Rozi is ilyen. Ha belép valahova, észreveszik. No, nem azért, mert valamilyen bűbájjal érte volna el ezt hatást. Feketesége parázslik. Az interjúnk előtt egy pincérfiút varázsolt el teljesen, egészen egyszerűen: mosollyal és érdeklődéssel, azzal a különleges nyitottsággal, ahogyan Rozi az életet éli. Mert ő nem csupán szemlélő, hanem igenis részese a történéseknek: irányító. Most éppen egy internetes játék-site-ra készül - nagyon jó, közeli barátnőjével, Hidasi Judittal -, természetesen jósolni. Hiszen hiper-aktivitásának az Internet sem szabhat határt: így interaktív is lesz.

 
"Nem szabad mindent megmondanom"
Interjú egy mai "boszorkánnyal" Rozi különleges érzékenységének még gyermekkorában jutott a birtokába, amikor is figyelte az álmait és az utána következő eseményeket. Amelyek persze rendre úgy alakultak, ahogy azt Rozi előre érezte. A családban egyébként nem volt ismeretlen a jelenség, mert nagymamája is rendelkezett hasonló affinitásokkal: - Ez nem egy különleges képesség. Ezt mindenkiből ki lehet hozni. Van, aki foglalkozik vele, van, aki nem. Én ezt már kihoztam a környezetemből és elég magas szinten művelem.
Nem akartál soha komolyabban jósnőként működni?
- Nem. Én médiával akarok foglalkozni, újságíró vagyok. Hatalmas, eget rengető kacajjal mondja mindezt, jókedvűen, sugárzóan. Minden el kell neki hinni. Hisz ő tudja. Látszik rajta.
Ki vette észre rajtad, hogy vannak másfajta, különleges képességeid?
 
- Én. Én, csak magamnak sem mertem bevallani, és másoknak sem mertem róla beszélni. Volt konkrétan egy olyan eset, amikor kiszálltam a testemből. Olyan hatéves lehettem és nagyon beteg, élet és halál között. Nem láttam semmilyen fényt, csupán felső oldalnézetből, ahogy felfektetnek egy asztalra, körülállnak emberek. Kérdeztem, hogy mit csinálnak velem?
 
És a visszatérés?
- Arra nem emlékszem. Másnap felébredtem és mindenem fájt. Egyébként erről az élményemről sokáig nem is beszéltem senkinek. Azt gondoltam, hogy képzelődtem, kitalált, túlfantáziált dolognak tűnt, amit ha elmondanék, akkor rögtön vinnének pszichológushoz. És én nem szerettem pszichológushoz járni. Volt ugyanis ebben is részem, mivel egy őrült gyerek voltam és nem tudták összeegyeztetni a körülöttem élők, hogy jól tanulok és ugyanakkor agresszív vagyok, örökmozgó, akiben rengeteg energia van. Ami nem volt más, minthogy az energiáimat nem tudtam kordában tartani. Engem például tökéletesen lekötött, ha felmáztam a ház tetejére és ott játszottam. - meséli ismét hatalmas, sziporkázó kacajjal. Megrázza hosszú, fekete haját és csillogó, sötét szemével továbbmondja élete történetét. - Nagymamám nevelt. Nagyon érzékeny volt és nagyon ideges, valamint hajlamos a szívinfarktusra, így nem lehetett túl könnyű neki.
 
Mikor kezdtél el konkrétan a képességeiddel foglalkozni?
- Engem nagyon sok trauma és megrázkódtatás ért életemben. Talán ennek is köszönhető, hogy előjöttek ezek az adottságok. Nehezebb időszakokban fordultam a spiritualizmus, okkultizmus felé, hogy ez talán majd átsegít, kiutat mutat. Tudatosan indultam el ezen az úton. A fejlődésem is szakaszos volt: időről időre erősödött bennem ez a vonal. Úgy 19 éves lehettem, amikor elkezdtem foglalkozni a cigánykártyával. Volt egy barátom, akinek jósoltam, és akinek azt mondtam, hogy meg fog halni az édesapja. Ő erre azt mondta nekem, hogy ez lehetetlen, ugyanis az apukája ereje teljében van. Rá egy hónapra agyvérzésben meghalt. És akkor letettem a kártyát. Utána megint hozzányúltam, megijedtem tőle, illetve azoktól a dolgoktól, amiket mondott és szintén letettem. Aztán újra elő kellett vennem néhány év múlva. Állandóan és folyamatosan szerencsétlenséget jósolt, ezért le kellett tennem. Az okkultizmushoz fordultam megoldásért, persze ennek az oka megint több trauma, de ennek köszönhetően rájöttem arra, hogy rosszul használom a képességeimet. Nekem nem szabad mindent megmondanom. Nem szabad mindent figyelnem. Erre én nem vagyok hivatott. Nekem végül is az a feladatom, hogy ha egy emberrel találkozom, segítek neki abban, hogy elétárom, hogy milyen utak állnak előtte, milyen utakat érdemes járnia, milyen embereket kell kikerülnie. Inkább a jó felé terelem őt. Erre van lehetőségem, ennyit szabad tennem, ennél tovább nem mehetek, mert akkor már valamilyen büntetést kapok. Ennek az egésznek az a lényege, hogy tudatosítsam az emberekben, hogy merjenek nyitni egymás felé. Minden ember lelki sérült valamilyen szinten, mindenki elzárkózik a másiktól, épp azért mert fél attól, hogy a másik támad. Ezzel, amit én csinálok, megnyitom az emberek érzéseit. Azt szeretném elérni, hogy magukba nézzenek, hogy magukat értékeljék, mérjék fel, és így tanuljanak meg másokat is tisztelni.
 
A környezeted hogy reagált arra, hogy te elkezdtél ezekkel a dolgokkal foglalkozni?
- Abszolút pozitívan. Mondhatnám azt, hogy egyszerűen vonzom magam köré azokat az embereket, akik érdeklődnek ezek iránt a dolgok iránt. Nagyon sok ember telis tele van problémákkal, nem találják a kiutat. Megpróbálom a figyelmüket saját maguk felé fordítani, hogy befelé figyeljenek kicsit mielőtt a külvilágban keresnének hibát, vagy hibást.
Az emberek az én tapasztalatom szerint a legutolsó esetben keresik magukban a hibát, hajlamosabbak a környezetüket okolni
- Igen, ez így van. Éppen ezért célom az, hogy ösztönözzem az embereket arra, hogy először magukba nézzenek. Van, aki ezt elfogadja, van, aki nem. Szerintem minden meggyőzés kérdése. Egy beszélgetés is épülhet meggyőzésre. Ha logikus és ésszerű dolgokat mondasz, akkor nem lehet, hogy az ne legyen hatással a másikra. Jó, az ilyen beszélgetésekben néha ez intelligencia kérdése is. Akiket pedig semmiről sem lehet meggyőzni, szélsőségesen szkeptikusak, azoknak nincsenek is igazi problémáik, csupán élnek a maguk kis világában, zárkózottan.
 
Belelátsz az emberekbe?
 
- Ez így túlzás, inkább az intuícióimra hallgatok. A legelső pedig mindig bejön. Ahhoz, hogy eddig eljussak, rengeteg tapasztalatot kellett szereznem. Nagyon sokszor csalódtam az emberekben, néha fel is akartam adni az életem, de nem tettem, hanem inkább keserű tapasztalatként megtanultam megismerni az embereket. A csalódások pedig azért jöttek, mert én is beleestem abba a tipikus hibába, mely szerint a védekezés a legjobb támadás. Pedig nem az. Nem védekezni kell, hanem nyitni. És ez érdekeli az embereket: ha társaságba megyek rögtön körém gyűlnek azok, akiket ez vonz, akik erre fogékonyak. A nyitottságom által lehetőséget adok nekik, hogy megismerjenek, hogy őszinték legyenek. Őszinték legyenek velem és önmagukkal.