Hitvilágunk legrégibb emlékeinek feltárása, a töredékes emlékek összegyűjtése és a hajdan volt rendszer szerkezetének rekonstruálása olyan tudományos feladat, amely több tudományág - nyelvészet, régészet, néprajz, történettudomány és mások - együttműködését, de legalábbis újabb adatainak ismeretét igényli. Kimondottan mítosznak tekinthető szövegek ugyan nem maradtak fenn, de a parasztság megőrzött folklórjában mitologikus elképzeléseket. A néphit, a népmesék, a mondák, az archaikus népi imák és ráolvasások, valamint a népművészet és a népszokások alapján rekonstruálható a mitológiai elképzelések rendszere.

A magyar mitológia régi állapotának és szerkezetének megismeréséhez a többi finnugor nép mitológiájának és istenrendszerének kellene mintául szolgálnia. A magyar anyag azonban erre nem ad lehetőséget, mert teljesen eltér a többi finnugor, de még a nyelvileg legközelebbinek tartott obi-ugor anyagtól is. Ez a tény azzal magyarázható, hogy a magyarság a legközelebbinek tartott nyelvrokonaitól is több ezer éve elvált, és megszűnt közöttük minden nyelvi, illetve kulturális kapcsolat. Mivel a magyar néphitanyagban nincsenek olyan korai szövegek, amelyeket a kutatás joggal tarthat a mítoszteremtő korok termékének (mint pl. az északi germán népek sagái vagy a kaukázusi Nárt-eposz), ezért a közvetett forrásokra kell támaszkodnunk. A mitológiai adatok forrásai lehetnek a régészeti leletek, az antik szerzők magyarokra vonatkozó adatai, a középkori történeti krónikák elbeszélései, az írott források, köztük az elmúlt századok irodalmi hagyatéka és végül a folklór. Azért kell hangsúlyozni a szóbeli néphagyomány, a szokások és a népművészet (különösen a fafaragás és a hímzések ornamentikájának) forrásértékét, mert mindezek a kulturális "nyelvezetek" a sokféle idegen hatás ellenére meg tudták őrizni a hajdani mitologikus gondolkodás egyes elemeit. Különösen becsesek azok a 19. századi mitológiai munkák, amelyeknek szerzői tudatosan gyűjtötték a korabeli folklórt. A források sokfélesége miatt a rendelkezésre álló adatok minősége sem lesz egyforma, ugyanakkor e források nélkül nem lehet a magyar néphit történeti rétegeit felderíteni. A rekonstrukció egyik problémája éppen az, hogy a megtalált adatok lényegesen befolyásolják azt a képet, amit kialakítunk, így az egyes forráscsoportok figyelmen kívül hagyása jelentősen változtat a magyar néphit történeti képén. További nehézséget jelent, hogy népünk a 11. század elején áttért a keresztény hitre, és az új vallás fogalmait a nyelvben régóta meglévő, többnyire ótörök eredetű szavakkal fejezte ki (így pl. böjt, áldás, átok, gyón). Érdekes vonása a magyar néphitnek az is, hogy az egyes mitikus (vagy pszeudomitikus) alakok, a hiedelemtörténetek főhősei mennyire a folklór egyes műfajaihoz, illetve egyes forráscsoportokhoz kötődnek. Így pl. a föld alatti világ hetes rétegzettségére csak bizonyos ráolvasásszövegek utalnak (a föld hét csínja, vagyis föld alatti rétege), vagy a hiedelemmondákon kívül a boszorkányperekből tudhatunk meg a legtöbbet a magyar boszorkányhiedelmekre vonatkozóan. A magyar mitológia legrégibb történeti rétegeiről szólva elsősorban a régészetet kell segítségül hívni. Így például a honfoglalás kori lovastemetkezés, a lóáldozat szokása a rendszer fontos elemének tekinthető. A temetőket megfigyelhetően vízen túlra telepítették, a sírokat pontosan betájolták, lábbal (vagyis arccal) kelet felé fektették a sírba a halottakat, akikkel együtt temették el mindennapi használati tárgyaikat és személyes holmijaikat. Mindezek fontos tipológiai jellemzők lehetnek az összehasonlító vizsgálatok során. Nyoma van krónikáinkban bizonyos totemisztikus mítoszoknak: nevezetesen a turulhoz (hatalmas, sashoz hasonló madár) kapcsolódó történet szerint az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja egy turulmadártól esett teherbe. Ez a mítosz tipológiailag összevethető Szibéria és a Távol-Kelet, például a mandzsuk sámánista mitológiájának alaptörténetével, nevezetesen azzal, hogy az első sámán anyja szintén sastól foganva szülte gyermekét. Egy másik mítosztöredék a csodaszarvast üldöző testvérpár, Hunor és Magor történetét, feleségszerző kalandját, vagyis a nemzetségalapítás eseményeit mondja el. Az égi eredetű csodaszarvas-motívum egyébként megjelenik a sok ősi mitologikus elemet tartalmazó regösénekekben is. A hazai kutatók egyetértenek abban, hogy a honfoglalás korában a magyarság mitológiai világképének alakításában fontos szerepe volt a samanizmusnak. Ennek nyomait tárta fel ma már klasszikusnak számító művében, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben című monográfiájában Diószegi Vilmos. A sámánmitológia elemei túlélték az évszázadokat, a magyar néphit szinte napjainkig megőrizte azokat a motívumokat, amelyeknek legjobb párhuzamai a szibériai népek körében találhatók. Így például a magyar sámánjelölt is betegség útján, tehát passzívan, mintegy akarata ellenére válik tudóvá, de meg kell szenvednie a tudásért (lásd a "feldarabolás" motívumát, és meg kell másznia az égig érő fát). Sámán eleve csak az lehet, aki már születésétől fogva valamilyen jelet visel (pl. foggal vagy burokban született - ez a hiedelem összefügg a szibériai sámánok "felesleges csontjának" képzetével). Ami a sámán felszerelését illeti, a magyar néphit rosta vagy szita alakban őrizte meg a sámándob emlékét, de fellelhető az agancsos fejviselet, a sámánlétra (mint égig érő fa) és az extázis emléke is. A viaskodó táltosbikáról szóló hiedelemmondák és a regösének refrénje ("haj regő rejtem") szintén fontos adalékok és bizonyítékok egy valamikori samanisztikus világkép megismeréséhez. A magyar népi mitológia - melyet a kutatás újabb szóhasználata szerint "népi hitvilágnak" nevezünk - szerkezetét különféle szempontok szerint lehet leírni, mint ahogy a különböző népek mitológiái vagy istenrendszerei is egymástól merőben eltérőek lehetnek. A következőkben az egésznek keretet adó világképpel foglalkozunk elsőként, majd a magyar istenképzet ismertetése után sorra vesszük azokat a természetfeletti szellemlényeket, amelyek a magyar néphitben szerepelnek, végül a természetfeletti képességű személyekhez fűződő hiedelmeket ismertetjük. Az ilyenfajta rekonstrukció csak egy a lehetségesek közül, és az adott keretek között nem térhet ki minden részletre. A világkép rendező elve három világra osztja a mindenséget: a felső, a középső és az alsó avagy túlvilágra. A felső az isten(ek) és a megszemélyesített bolygók, csillagok (Nap és Hold) világa. A középső az emberek lakhelye, akik közelében a természetfeletti lények (különféle kísértetek, erdei és vízi lények) működnek, és itt fejtik ki tevékenységüket a természetfeletti képességű emberek, mint például a táltos és a boszorkány. A magyar népmesék segítségével rekonstruálható mitológiai világképben központi helyet foglal el az égig érő fa vagy tetejetlen fa (más finnugor népeknél a világfa) képzete. Ez a hatalmas fa jelképesen összeköti az eget és a földet, vagyis az istenek felső világát és az emberek életének színterét, gyökerei pedig a föld alatti világba nyúlnak, illetve a tövénél tátongó lyukon lehet lejutni a sötét föld alatti világba. Ezt a hatalmas oszlopot csak a sámáni képességekkel rendelkező hős (a fiatal kanászbojtár) tudja megmászni, hogy eljusson a Hold és a Nap házába, az ezüst-, illetve aranykastélyba. Egyes meseszövegek szerint ez a fa gyümölcsöt (aranyalmát) terem, amit azonban a tündérek minden éjjel eltüntetnek. Más mesetípusokban egy hatalmas sas fészkel az égig érő fa ágai között, vagy a sas fiókáit megmentő hőst hozza fel egy hatalmas madár (rendszerint griff) az alvilágból a föld felszínére, a fa tövéhez, ahonnan kalandos útjára elindult. Mindezeket a motívumokat egyes kutatók összefüggésbe hozzák az alsó, illetve a felső világba tett sámánutazás képzetkörével. Az eget elérő hatalmas fa egyes elképzelések szerint oszlopként tartja a sátorszerűen a világra boruló égboltot, amely néhol lyukas, s ezek a lyukak a csillagok. Az égnek felettük hét vagy kilenc rétege van, s ezek a rétegek megfeleltethetők az égig érő fa ágainak, melyeknek száma ugyanennyi. Az utóbbit a magyar ráolvasásokban férfiként említik ("új Hold, új Király"), míg a Napot az istenanya megszemélyesítőjének tartják, tehát a női princípiummal azonosítják (a "napba-öltözött-asszony"). Egyes népcsoportok archaikus folklórjában (pl. a moldvai csángóknál és a kunok körében) megtalálták a reggeli napköszöntő imákat és gesztusokat, melyek feltehetően a Naphoz fűződő népi vallási gyakorlat, egy hajdani naptisztelet emlékét őrzik. A gyimesi csángók körében pedig egy korábban nem ismert mitologikus alak (Babba Mária) feltehetően a keresztény Mária-kultusz és egy korábbi pogány női istenség szinkretizmusából keletkezett. A Holdnak elsősorban a népi gyógyításban volt szerepe, bizonyos esetekben a ráolvasások mágikus erejét vélték erősíteni azzal, hogy holdvilágnál végezték a cselekvést. A holdfoltokról azt tartották, hogy Szent Dávid hegedül és Cicelle táncol, de ismert egy másik (feltehetően pogány eredetű) magyarázat is: egy pásztor alakja látható a Holdban. A Tejútnak többféle elnevezése ismert a magyar néphitben: Szalmás út, Öreg Isten országútja, az Úristen vagy Jézus urunk országútja, azonkívül Csaba királyfi útja. Mindezek az elnevezések valamikori mitologikus szüzsék kivonatát őrzik vagy őrizhetik. Ismert egy égitestfaló mitikus lény, a markoláb a magyar néphitben, ennek tulajdonítják a nap-, illetve a holdfogyatkozást. Az éggel - ahol a mennyország található - szemben áll a pokol, mint az alvilág, vagyis a világkép harmadik része. A menny, a fényesség birodalma valahol fenn van, ahová azoknak a lelke kerül, akik tisztességesen és emberségesen viselkedtek földi életük során. Ezzel szemben a pokol, amely szláv eredetű szó, a sötétség birodalma, ahová a gonoszok kerülnek. Ez a szembenállás feltehetően a keresztény tanítások és régebbi dualisztikus elképzelések összeolvadásának eredménye a magyar néphitben. A pokol mélyen a föld alatt van, a föld alatti világ ugyanúgy többszintű, mint az égi rétegek ("a földnek hét csínnya van"). A magyar másvilágképzetek érdekes kettősséget mutatnak (ebben sem egyedülálló a magyar mitológia), nevezetesen, hogy világosan megkülönböztethető az alvilág és a túlvilág oppozíciója. Míg az előbbit inkább a pokolra, az elkárhozottak lakhelyére értik, addig a túlvilág semlegesebb elnevezés, és valamiféle vízen túli világot jelöl, általában a halottak tartózkodási helyeként használva a szót. A világképben tehát megtalálható egy vertikális és egy horizontális oppozíciópár a földi világ- és a másvilágképzetek szintjén. A magyar mitológia istenpanteonjának fő alakja a többféleképpen megnevezett teremtő, az Isten vagy az Úr. (A népi szóhasználatban az Úristen, de neve ismert az Öregisten, Jóisten, Atyaisten összetételben is.) Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kezében tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mindezek a tulajdonságok egy általános istenfogalom jellemzői lehetnek, legyen az akár pogány, akár keresztény eredetű. Mindenesetre érdekes, hogy nincs külön kultusza, nincs külön mondaköre, és maga a szó is inkább minőségjelző közszó (pl. az istencsapása utalás sorsirányító funkciójára). Az égben lakozik, ahonnan bizonyos mértékig passzívan figyeli a világ folyását, noha más mitológiákhoz hasonlóan neki tulajdonítják a főisteneket jellemző villámszóró funkciót (vö. istennyila - villámcsapás vagy egyszerűen mennykő). Az Istennel együtt vesz részt a teremtés munkájában az ördög mint mitológiánk demiurgosza, tőle származnak az embernek kellemetlenséget okozó lények (pl. a légy, a tetű vagy a bolha és más hasonlók). Lakhelye a pokol, az ő birodalma a föld mélyén található, ahová az elkárhozott lelkek kerülnek. A köznyelvi használatban mindenfajta gonosz megtestesítőjének tartják. A főistenhez és ellenfeléhez világosan szemben álló tulajdonságpárok rendelhetők (isten = fenn, jó, világos; ördög = lenn, gonosz, sötét). Az észak-eurázsiai népek mitológiáiban a legtöbb esetben a férfi nemhez tartozó és szemben álló főistenpárhoz nők is tartoznak, de legalább egy istennő. A magyarok istenének nincs felesége, egy talányos elnevezés mégis arra utal, hogy valamikor lehetett a rendszerben egy fontos funkciókat betöltő, nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. A néphitnek ez a reprezentánsa feltehetően a honfoglalás előtti és a keresztény képzetek szinkretizmusának az eredménye, vagyis a szülést segítő, életadó istenasszony alakja összevethető egyfelől az obi-ugor Kaltes asszonyéval, másfelől pedig a keresztény istenanyáéval, Máriáéval, akinek állandó jelzője volt a "boldog, boldogságos". Az istennő neveiben az asszony szó - amely oszét eredetű -, de az anya is, azt jelzik, hogy valakinek a felesége, asszonya, vagyis volt férje-ura, s ez pozitív tulajdonságaiból következően nem lehetett más, mint a férfi főisten. A magyar néphit természetfeletti lényeinek csoportját összevetve például a szlávok, latinok vagy a burjátok istenrendszereivel, azt találjuk, hogy más népek mitológiáiban ezek az alsóbbrendű istenségek népes csoportokat, családokat alkotnak - nem így a magyaroknál! Véleményünk szerint ez nem a romlás vagy felejtés eredménye, hanem fontos tipológiai jellemző. A magyar néphitre is jellemző - noha nem olyan mértékben, mint más finnugor népekére -, hogy a természetet szellemlényekkel népesítik be. Így például az erdő titokzatos lények lakhelye, de ezek nem a természet gazdái, mint Szibériában, és nem istenszerűek, inkább csak ijesztői az arra járó embereknek. Vidékenként változó nevük is mutatja, hogy nem tartoznak a pogány kori mitológia alaprétegéhez: vadördög (szőrrel borított testű, vad tekintetű öreg embernek képzelték), vadleány (meztelenül jár, hosszú haja és körme van), erdei leány, éneklő kisasszony (az erdei lény neve a székelyföldi magyarok körében). Az ún. "természeti szellemek" másik csoportját a vízi lények alkotják. A férfi vízi ember a nagyobb folyók, tavak vagy mocsarak vizeinek lakója a néphit szerint. Veszélyes szellemlény, mert lehúzza az embert a víz alá (alakja összevethető más finnugor népek vízi lényeivel, mint például a mari Vit-Kan és Ved-ava. A női vízi lény a magyaroknál a sellő, akit szép és ifjú leányalakban képzeltek el, és mivel a vízben él, halteste van deréktól lefelé. Az időjárás változásait a mitologikus tudat gyakorta egy-egy istenség közvetlen beavatkozásának tekintette, s a különféle jelenségeket (szél, eső) külön-külön személyesítette meg (pl. a lengyel Pagoda, vagy a görög zephir-szél). A magyar néphitben ilyen az öregasszony alakjában elképzelt Szélanya, aki a szeleket őrzi és kiengedi egy barlangból. A népmesékben a világfa ágai között tanyázik. Az újabb kutatás időjárásdémonnak tekinti a sárkány alakját is, amely mind a népmeséknek, mind a hiedelemmondáknak gyakori szereplője, mint a hős ellenfele, illetve segítője. Megjelenési formája (hét-, kilenc-, tizenkét fejű) nem különbözik más népek sárkányalakjaitól. Érdekes viszont, hogy maga a szó ótörök eredetű átvétel a magyar nyelvben. Van a magyar néphitben néhány olyan kifejezés, amely többféle démonikus lény megnevezésére alkalmas: a szellem, a lélek és a kísértet. Szellemnek neveztek mindenfajta testetlen mitikus lényt. Az elnevezés mitopoétikai mélyrétegeiben a szélszerűnek elképzelt mitikus lények csoportja húzódhat meg. Ehhez hasonló típusú a lélegzet jelentésű szavunkból származó lélek terminus, melyet elsősorban a meghaltak testét elhagyó megfoghatatlan szubsztancia jelölésére használtak. A finnugor népek több lélekképzetet ismertek, többek között olyat, amelyik elhagyhatja az ember testét, amikor az ember alszik vagy révületbe esik. A moldvai csángók körében szintén feljegyeztek olyan hiedelemmondákat, amelyek az embert dongó alakjában elhagyó lélekről szólnak. A kutatás pszeudomitikus lényeknek tekinti a néphit azon alakjait, amelyeknek csak a nevét ismerjük, de pontos alakjukat, megjelenési formájukat nem, illetve a különböző elbeszélések nagyon is eltérő leírást adnak róluk. Ilyenek a "fiktív" betegségdémonok: a fene, a guta, a nyavalya, amelyek többnyire fenyegető, rosszat kívánó szólások formájában maradtak fenn a mitopoétikai tudatban a mai folklór elemeiként. Ismert a néphitben néhány ijesztő szerepű lény, melyek alakja nehezen körülírható, nevük is csak egy közszó (ilyen pl. a kísértet és a halál), de van olyan is, mint a lidérc. Ez a talányos lény többféle alakban is megjelenhet, és ezekről az alakváltozatokról sok hiedelemmonda tudósít. A lidérc az "ördögszerető" egyik típusa a magyar néphitben, de a hozzá fűződő hiedelmek azt mutatják, hogy alakjában sokféle mitikus motívum keveredik (pl. tüzes farkú repülő csillag, bolygó lidércfény, kísértet, hazajáró halott, gazdagságot hozó lény). Van a magyar néphitben egy meglehetősen népes hiedelemlény-csoport, amelynek egyetlen funkciója az egészen kicsi gyermekeknek az ijesztése, ha túlságosan hangosak, helytelenül viselkednek vagy nem akarnak aludni. Leggyakoribb neveik: bubus, mumus, bankus, bunkus, bönkös, bölös, kankus, kunkos, kankas, kókós, kókár, mumák, mummu, mamó, hemmes, mankuj, vankuj. Lényegében ezeknek a lényeknek csak nevük ismert, amelyet egy rövid, ijesztő értelmű mondatban használnak: "Elvisz a bankus!" - "Jön a mumus!", de megjelenésükről, alakjukról semmit sem tudunk, annak ellenére, hogy az egész magyar nyelvterületre kiterjedő, igen alapos gyűjtés áll rendelkezésre. A több ezer adatból kiviláglik, hogy az egyes ijesztő szavak használata csak bizonyos jól körülhatárolható etnikai csoporthoz kötődik (pl. a kókó a palócok körében, a kókus csak Szabolcs-Szatmárban, a mókár és a banku pedig csak a kunok lakta vidéken volt használatos). Noha gyermeknyelvi kifejezésről van szó, a hangalaki változatok nagy száma és az országos elterjedtség egy valamikori (erős negatív tulajdonságokkal bíró) mitológiai lény emlékét sejteti. A népmesei, illetve mondaszövegekben szintén megjelennek különféle pszeudomitikus alakok, ezeket szokták általában a mitológiai rendszerek alsóbb szintjein elhelyezni. A magyarban ilyen a manó, a törpe, az óriás, a tündér és a boszorkány. A manók és a törpék alacsony növésű, de roppant erős, hosszú hajú és szakállú, furfangos lények, akik az óriásokkal együtt csak a népmesékben szerepelnek. Ez utóbbiak távol, valahol a világ peremén, hegyek között élnek, míg a törpék és a manók az erdőben vagy a föld alatt, ezzel kapcsolatos kincsőrzői szerepük. A mitológia alsó szintjeinek lényei lakhelyüket tekintve kívül élnek az emberi világ kulturálisan berendezett körén, a természeti környezet: erdők, barlangok, hegyek, tavak, lápok, vizek jelentik életük színterét. A nőnemű lények közül a legismertebbek a tündérek, akiket jó szándékú és csábosan szépséges lénynek rajzolnak népmeséink és mondáink. Jellegzetes, hogy palotáik egy víz alatti, örök boldogságot ígérő birodalomban vannak. A név etimológiáját nem derítette ki a nyelvtudomány, de ismerünk példát hasonló mitológiai névadásra, amikor maga a közszó jelentése jelzi az alak legfőbb tulajdonságát (ez esetben a tündöklés, ragyogás, elbűvölés jelentéskörét). Ha a tündér a mitológia alsó szintjének szép, fiatal, vízben lakozó lénye, akkor negatív tulajdonságokkal felruházott ellenpárjának minden bizonnyal a vasorrú bába tekinthető, akinek alakját meséink csúnya, rosszakaratú öregasszonynak rajzolják.A mitológiai rendszer részének tekinthető a történeti epikus hagyomány rendkívüli hőseinek csoportja, akikről sok esetben nem lehet egészen pontosan tudni, hogy valóban éltek-e, illetve valóban velük történtek-e meg azok a csodás és alig hihető események. Ilyen mitikus elemekkel átszőtt hagyomány kapcsolódik a nagy erejű Botond vitézhez, Lehel vezérhez és kürtjéhez, Szent László király küzdelméhez a kun harcossal - ez utóbbit középkori templomfreskók őrizték meg napjainkig - és a nagy erejű Toldi Miklós alakjához is. A nemzetségalapító ősök a szájhagyomány világában az idők folyamán mitikus hősökké lesznek és beépülnek a nép tudatába. Alakjaival a mítosz a történelem kezdeteiről mesél, a történelmi hősök pedig lassan mitikus alakokká lesznek (mint például az igazságosztó Mátyás király) a múló időben. A közösség számára az a fontos ebben a folyamatban, hogy azonosítani tudja magát a mitikus történelem vagy történelmi mítosz hőseivel. A hagyományokat őrző és konzerváló mitológiai rendszernek identitáserősítő szerepe van. Ez a legfontosabb társadalmi erejük a hajdan volt mitológiáknak.