Ott, ahol a feketeség mély és határtalan, a hideg és sötét semmiben, van egy habos párahéjba burkolt, tarka-barka bolygó, a Sokkérgű. A Villámdörgető Bolygógörgető nevezetű hatalmas óriás rengeteg forgó gombócot, pörgő gömböcöt gyúrt, és kerekített, azután valamennyit szerteszét szórta a semmiben, mégis a Sokkérgű lett mindegyik közül a kedvence. Erre a bolygóra ugyanis, együgyű élőlényeket is telepített. Remekül sikerült ez a pompás golyóbis, Villámdörgető Bolygógörgető szeretettel forgatta, figyelgette, mígnem egyszer csak azt tapasztalta, hogy a bugyuta élőlények közül néhányan, olyan régóta tapossák a Sokkérgű ráncos bőrét, oly régóta hasítják habos párahéját, hogy mérhetetlen unalmukban, szívük szerint, már-már leugranának róla. Ők hamar kitűntek a többiek közül, és miután tetteik elhatalmasodtak a Sokkérgűn, mohó életű Aranyharapdálók lettek. Minden Aranyharapdáló úgy hitte, a Sokkérgű csúnya, sivár és rettenetes, viszont az arany csodálatos és mindenekfeletti. Imádták az aranyat. Számlálatlanul falták a guruló aranyérméket, élvezettel szopogatták a rücskös aranyrögöket, a finom aranyszálacskákból puha gombolyagokat csócsáltak, és úgy nyelték, marékszám, a szemcsés aranyport pedig csak beszippantották, mint a levegőt. Vég nélkül tömték magukba az aranyat, egészen hascsikarásig, Sokkérgű otthonukat azonban egyre jobban gyűlölték. Villámdörgető Bolygógörgető nagyon elszomorodott az Aranyharapdálók gyűlöletétől, hiszen az ő tenyere által valaha kerekített golyóbisok legszebbike, csakis a Sokkérgű lehetett. Elhatározta, feltétlenül megüzeni ezt Aranyharapdálóknak is, hadd tudják meg, mi az igazság. Apró Aranyharapdálóknak álcázott Fényeseszű Tündéreket küldött közéjük, kiknek tündöklő szemében ott fénylett a Sokkérgű egész világos valódisága, és ajkuk tiszta szavakkal csilingelt. Őszinte tudomány volt minden mozdulatukban, szólongatták a végtelenül szólót, teregették az éktelenül tetszőt, ismerték a Sokkérgű valamennyi illatát, megkóstolták az összes ehetőt, és megérintettek bármit, ami elkapható.